Az animációs filmek nem csak gyerekeknek valók, ezt kevés magyar film tudná jobban bizonyítani, mint a Ruben Brandt, a gyűjtő. Nincs olyan forma, ami az animációs filmnél nagyobb teret engedne a kreativitásnak, az ötletességnek, a leleményességnek, a vizuális izgalmasságnak. Sőt, nemcsak teret enged neki, de nyilvánvalóan meg is követeli, hiszen ha a rendező vagy a tervező nem alkot a semmiből egy új világot, de minimum új karaktereket, akkor nincs semmi, csak az üres vászon.
És a szlovéniai születésű, majdnem harminc éve Magyarországon élő Milorad Krstić a Ruben Brandttal mindent, de tényleg mindent kihoz az animációs film nyújtotta lehetőségekből, amit csak ki lehet hozni, a néző meg a film végén az üres poharak meg a leejtett kukoricaszemek közül a koszból szedheti össze az állát. És erre a kreativitásra még a leginkább rosszindulatúak sem mondhatják, hogy öncélú lenne – ha ugyan létezik öncélú kreativitás –, mert tökéletesen összhangban van a film sztorijával.
Ruben Brandt egy olyan, művészetterápiában utazó pszichoterapeuta, akinek magának is elég komoly terápiára lenne szüksége, mert rémálmok és látomások gyötrik, amelyek szereplői a világ leghíresebb festményeinek figurái. És mivel a jelmondata épp az, hogy úgy nézhetsz szembe azzal, ami gyötör, ha előbb a magadévá teszed azt, a páciensei ez alapján próbálnak segíteni rajta: hogy birtokolni tudja a démonait, elrabolják neki a világ múzeumaiból a mesterműveket.
De Krstić nagyobb gyűjtő bármelyiküknél: annyit lubickol a képzőművészeti és filmes utalásokban ebben a másfél órában, mintha egész életében erre készült volna. Már az is épp elég elbűvölő, hogy a film jó részében szó szerint megelevenednek az emlegetett festmények Velázqueztől Andy Warholig, a maguk egyedi, sajátosan és ironikusan újrarajzolt stílusában, de ez még nem is a film fő dobása. Mert az inkább a totális szabadság, könnyedség és játékosság: Krsticnek bármi belefér, az is, hogy a film felénél valakiről simán közöljék, hogy amúgy ő két dimenziós – és tényleg, az anyja háromdés, az apja viszont egy vonal, mint megtudjuk.
Ennyire jó: IMDB: 7,9 Rotten Tomatoes: 100% Metacritic: 88 Index: 8/10
De sokkal fontosabb az ilyen felszabadító gegeknél, hogy az egész látványvilág is messze rugaszkodik a realizmustól. A figurák egyáltalán nem unalmasak, átlagosak, inkább Picasso festményeinek alakjaira emlékeztetnek. De vissza-visszatérnek más művészek más festményeinek szereplői is, mindig más stílust idézve. De rengeteg filmes utalásra is ráismerhetünk, különböző műfajokból, amelyek miatt biztos, hogy sokadjára nézve is találunk újat a Ruben Brandtban.
A realizmus itt csak másféleképpen értelmezhető: azonban Krstić úgy döntött, hogy az akciófilmes jelenetek – autós üldözések, tömegverekedések – legyenek pont ugyanolyanok, mint az élőszereplős blockbusterekben.
Közben a sztori olyan csavaros és izgalmas, hogy még a lenyűgöző látványkavalkádtól függetlenül is könnyedén megállná a helyét, ahogyan kiderül, ki kicsoda is valójában, és miért csinálja, amit csinál. Egyedül annyi hiányzik valamelyest a filmből, hogy legyen valami komolyabb tétje is, hogy a puszta ötletességen és a művészetben való önfeledt pancsoláson kívül akarjon mondani valamit, mert ilyesmivel nem nagyon lehet megvádolni. De az az igazság, hogy olyan jó nézni ezt a remek ritmusú, mindig újat mutató filmet, amelyben még a szinkronszínészek – főképp Hámori Gabriella, Kamarás Iván és Makranczi Zalán – is szokatlanul jók és kreatívak, hogy a Ruben Brandt, a gyűjtő másfél órájában az ember agya olyan kapacitással kell dolgozzon, hogy ereje nem marad arra hogy hibát keressen.
HA MÉG NEM LÁTTA, AKKOR IRÁNY A MOZI!
Forrás: index.hu